Férfi princípium (Erő és egyensúly)

Amint a korábbi bejegyzésekből már kitűnhetett, úgy általában a jelenkori „tudományt” nem értékeljük magasra. Méghozzá remélhetőleg nem az ostobaság olyan kézenfekvő motivációja miatt, mely a helyzet leegyszerűsítése végett bármit szívesen leértékel annak ismerete nélkül, hanem alapos, a tudományon kívüli, a tudományt is magába foglaló okkal. Ezzel együtt ismerjük a tudomány néhány olyan megnyilvánulását, melyek érintenek lényegi kérdéseket, bár következményrendszerük nem feltétlen végiggondolt művelőik részéről. Ilyen lényeget érintőnek gondoljuk a fizikában a termodinamika második főtételét, mely szerint: „Spontán folyamatok esetében a magukra hagyott rendszerek entrópiája csak növekedhet.”

Kissé közérthetőbben ugyanez: „Egy magára hagyott termodinamikai rendszerben az intenzív állapotjelzők eloszlása homogénné válik, vagyis a rendszer egyensúlyi állapotba kerül.”

A tétel jelentését nem igazán tökéletes hasonlattal körülbelül úgy kell elképzelni, mintha vennénk egy ma nyüzsgő világvárost (pl. NY), amiből valamitől (pl. egy neutronbomba) minden élőlény kivész, majd erről az elhagyott városról egy panoráma fényképezőgéppel, adott helyről 10 évenként pillanatfelvételt készítve, mondjuk százezer év után gyorsított filmként lejátsszuk az összegyűlt képeket. A filmen az eredetileg toronyházakkal sűrűn szabdalt terület folyamatos kiegyenlítődését figyelhetnénk meg, mígnem egy homoksivatag látványa tárulna elénk. Vagyis, külső ok hiányában (pl. egy hangyaboly), csakis kiegyenlítő folyamatok működhetnek, és a terület homogenizálódik. Bármilyen inhomogenitás megjelenéséhez külső okra van szükség.

Az olvasási irány szerint az entrópia nő

Ezen a ponton aztán neki lehet állni erősen gondolkozni, mivel bár a törvény igaz, világunk pedig a tudomány állása szerint „magára hagyott”, mégis erősen inhomogén – akkor ennek vajon mi lehet az oka. (?)

Nagyvonalú és koncepciózus válasz persze nincs, a hívő materialisták a meglehetősen nevetséges ősrobbanás elméletük mögé bújnak, mintha az a lényeg kikerülésén kívül bármire válasz lehetne. Mindenesetre, bármily közönséges vallási elemekből épül is az ősrobbanás-hit, vitázni nem olyan egyszerű és nem is érdemes vele, mert a részletek irányában mindig lehet kibúvókat találni, gravitációra vagy magerőkre, esetleg féregjáratokra hivatkozással. Ettől még a termodinamika második főtételét egy fontos eredménynek tartjuk, ami éppen egyszerűsége és átgondolható következményrendszere miatt feszegeti az anyagi szemlélet határait. A benne felbukkanó paradoxon (mitől keletkeztek inhomogenitások, az egyébként magára hagyottan, csak homogenizálódásra képes anyagi rendszerben?) nem csupán egyes tudományosnak tartott téziseket, hanem magát a kiinduló világmodellt kérdőjelezi meg.

Vannak persze egészen más világmodellek is, mint amiből a „tudomány” jelenleg kiindul, s mint amiket ugyanez a „tudomány” sajátságos, önmaga számára létrehozott pozíciójából fakadóan tudománytalannak minősítve lesajnál. Példának okáért a metafizikának van megoldása a termodinamika második főtételének paradoxonára, jóllehet ez a megoldás a materialista világmodellen kívülre esik. A vonatkozó metafizikai állítás a következőképpen hangzik: „Minden, ami van, akarat által van.”

– Megint lehet gondolkozni!

– Ne tessék mindjárt olyan viszonylagosan felszíni absztrakciókhoz menekülni, mint „Isten”! Ha van rá mód, érdemes kissé elvontabb szinten tartani a problémát. És ha a tételben szereplő „akaratot” kényszeresen nem rendeljük hozzá Isten (népszerűen) konkrétumnak tekintett, egyébként absztrakt fogalmához – akit a közgondolkodás a rendszeren (anyagi rendszeren) kívüliként értelmez – akkor legalább elméletileg feltárulhat egy olyan világmodell lehetősége, melyben az akarat, méghozzá az eredeti, őseredeti teremtő akarat nem feltétlen rendszeren kívüli.

Ezzel pedig eljutottunk a férfi princípium lényegéhez. A férfi princípium lényege az akarat. (A teljességben adott, méghozzá öröktől fogva teljességgel adott a férfi princípium akaratának tárgya, ami nem más, mint a női princípium. A női princípiumról azonban nem nyilatkozunk, mert arról a nők lennének illetékesek nyilatkozni. Ők viszont lényegük folytán hallgatnak. A nők lényegüket tekintve nem beszélnek, csak vannak. És gyönyörűek.)

– Na ugye!

A modernitás kultúrája önmagát fejlettnek, a valaha létezett legfejlettebbnek tételezi. Nem úgy mi, akik ha nem is a lehetséges legfejletlenebbnek, de a tökéletes kiüresedés felé jó úton járónak látjuk. Ez a kiüresedési folyamat két oknál fogva is indokoltan vetődik fel egy olyan gondolatmenetben, ami az entrópia lényegének megfogalmazásától indult:

1. A kiüresedés lényegében azonos azzal a homogenizálódással, mint ami a magára hagyott anyagi rendszer esetében történik. A teljes homogenizálódás esetén beáll a semmi, azaz amiben addig jelleg, íz, megkülönböztethető forma volt eltűnik, üressé, jelentésnélkülivé válik. (Folyamatban a jelleggel rendelkező nemzetek egybemosása, a férfi és női jellegek egybemosása, az egészségesség és fogyatékosság egybemosása…)

2. Mivel az embernek, mint önazonos és önműködő lénynek szükségszerű tartozéka az „akarat” (különben megszűnik), a homogenizálásához vezető legbiztosabb út az akaratának minimalizálása. Az akarat minimalizálásának egyszerű módszere, ha mindazt a vágyat, amire az akarat irányulhat, külső aktivitás eleve kielégíti, vagy eredménnyel hiteti a kielégítettségét. Viszont az ember vágyát eleve kielégítő, vagy látszólagosan kielégítő aktivitás szintén csakis „akarat” eredménye lehet. Tehát az ember jelenlegi homogenizációja egy akarat következménye (nem véletlen vagy vak végzet).

A homogenizáció kultúrájával ellentétben korábban léteztek olyan kultúrák, melyek az emberi akarat működtetésére épültek, jóllehet éppen azért beszélhetünk esetükben „kultúráról” (azaz művelésről), mert az akarati megnyilvánulások számára olyan belső szabályozási rendszert hoztak létre (erre is irányult az akaratuk), ami az élet irányába mutató tudatos megnyilvánulásokat támogatta a kontrollálatlan spontaneitás ellenében. Ilyen belső szabályrendszer a japán kultúrában a bushido.

Bushido

A bushido alapelvei: egyenes jellem és igazságosság; bátorság és kitartás; jóindulat és együttérzés; méltányosság és előzékenység; igazmondás és őszinteség; becsület (korábban: arc); hűség; önuralom. Az egész társadalom működésére döntő hatást gyakoroló szamurájok akaratának nemessége tehát csak a fenti értékek szolgálatában nyert elismerést.

Különösen érdekes az entrópia szempontjából a „becsület” fogalma, melyre csak újkeletű japán szó van, és régebben helyette az „arc” fogalom volt használatban. Értelemszerűen, ha valaki elveszti a becsületét, az arcát, vagyis a bárki mástól megkülönböztethetővé tevő karakterét veszíti el. Nem véletlen a régi kultúrákban a becsületre helyezett rendkívüli hangsúly, és nem véletlen a „becsületnek” az arctalan modernitásból való kikopása.

Amennyiben megfelelő mélységben számot vetünk a bushido értékrendjével, bizony egyértelművé válik, hogy a férfi princípium esszenciáját, az akaratot rendkívüli szigorral szabályozza. A homogenizálódó modernitásban ilyesféle szigor jelenléte már csak a mítoszok szintjén lehetséges. A valóságban a szülői pofontól a halálbüntetésig bezárólag álhumanisták homogenizációs akaratának emberjogi kereszttüzét váltaná ki.

Ezek itt férfiak

Jellemző, ahogyan Az utolsó szamuráj c. film látszólagosan pozitív emléket állít a XIX. sz. végén funkciójukat vesztett és pusztulásra ítélt szamurájoknak. Egyrészt a tiszta japán környezetbe becsempészi az „amerikai hőst” (nyilván a motívum szimbólumértékén, tudattalan szinten igazolva a modernitást a tradícióval szemben), másrészt az események forgatagában a hős „társává” váló japán nő szájába adja a modernitásba rejtett nyálas gyávaság önigazoló igéit: „A gyerekeknek nehéz elfogadni a szamurájéletet.” – mintha a szamurájéletet mintegy értelmetlenül kellene elfogadni egy gyermeknek, az amúgy jó szórakozást ígérő „élet” helyett.

Ráadásnak a gyermek is megszólal, mint aki legalkalmasabb a nézővel meghaladhatatlanul mély bölcsességeket közölni: „Apám azt tanította, hogy csatában meghalni dicsőség.”

Mire a főhős még bölcsebb válasza: „Ő ebben hitt.”

Tehát minden relatív, apád olyan tökkelütött volt, hogy ebben hitt, de ne félj kölök, neked már nem kell elfogadnod a szamurájéletet. Vár rád a mozi, a televízió, és egyébként a Coca Cola az igazi. A nagyságról és erényről szóló szózatot, rejtett agymosó motívumokkal megspékelve pedig párnázott karosszékből nézheted popkorn majszolása közben.

A tömeg a parton csak hozzávetőlegesen érzékelhető

Maradhatnánk is ennyiben ezzel a gyönyörű, pesszimista kicsengéssel, de különös módon az egész cikk megírásának van egy apropója, és ez az apropó nem negatív. A hétvégén volt ugyanis Győrben a Kajak-kenu Maraton Magyar Bajnokság. Tartozik ehhez még egy kis kifejtés – ha van türelme az olvasónak – mert esetleg a „férfi princípium” és az elvontan értelmezett „akarat” által szimbolizált univerzum összetársítása a „popzene”, „munkahely”, „sport” és „emberi jog” világával, nem feltétlen egyszerű az utóbbi evidenciáin tenyésző elmének. Mégis, megpróbálunk itt elhelyezni néhány olyan impulzust, ami azért érzékeltetheti, hogy ha szűk territóriumra bezárva is, de azért még mindig fellelhető olyan mozgástér, amiben csakis azoknak az értékeknek a mentén lehetséges a létezésben megragadni, melyek a hagyományban öröknek bizonyultak. – Nos, egy ilyen szűk territórium a kajak-kenu sport.

Bemelegítésnek emlékeink közül mindjárt felidézünk egy néhány éve a televízióban látható riportot egy versenyfutamot követően, ahol is előkelő helyre vártuk (a riporterrel együtt) egyik neves férfi versenyzőnket (nevét szemérmesen elhallgatjuk), aki nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A riporter persze az eset élét simítandó tudakolta a kudarc okát, felkínálva a lehetőséget egy szofisztikált mentegetőzésre, olyasmire, ami az élet minden más területén már szocializációs normatívaként várható, sőt hovatovább elvárható. Válaszként azonban olyan tőmondatot kapott, aminek kultúraidegen egyszerűségétől egészen zavarba jött: – A másik jobb volt.

Nincs szépítés. Tárgyszerűség van. Egy férfihoz egyedül ez illik. (Csak hol vannak még férfiak?)

– Persze, nem egyformák az emberek (a férfiak) ebben a sportban sem. Azonban a kajak-kenu, mint feladat, nemigen hagy teret másnak, mint a kíméletlenül őszinte tárgyszerűségnek. Először is be kell ülni (térdelni) egy lélekvesztőbe, amibe éppen befér az ember alfele. Ebben a lélekvesztőben aztán a legkisebb helytelen mozdulat, és lehet úszkálni az évszaknak megfelelő hőmérsékletű vízben. A víz pedig mindenkor és mindenkinél kijózanítólag hat. Nincs mit magyarázni. Ha van bátorságod visszaülni a hajóba és újra megkockáztatni a „kijózanodást”, akkor van esélyed kajakozni, és nem fogsz, mert nem is kell magyarázkodnod. Sőt, hatalmas élményhez juttat, ha uralod a hajót. Aki viszont nem képes feldolgozni az első néhány kísérlet kudarcát, vagyis nem ő győzi le a félelmét, hanem a félelme győzi le őt, az elmenekül.

Távolról nézve talán egyszerűnek tűnik a kajakozás. A hajó két oldalán huzigáljuk a lapátot, és haladunk előre. A valóságban sok év munkájával csiszolódik harmonikussá az a mozgás, ami egyrészt minden pillanatban tökéletes egyensúlyt jelent, másrészt maximalizálni képes az összes kifejtett erő haladás irányú eredőjét.

Erő és egyensúly.

Küzdelem

A legnagyobb klasszisok is folyamatosan csiszolják a stílusukat. Mindehhez soha nem lanyhuló akarat kell, bátorság, önfeláldozás, kitartás, hűség… (soroljuk(?) – ld. bushido). Egyébként jön a magyarázkodás, és annak következtében a lecsúszás.

Ráadásul a jelenségnek a maga szimbolikus teljességében van egy önmagán túlmutató metafizikai értelme. A tökéletességre csiszolt férfi princípium (akarat) egy lélekvesztőben, teljes kiegyensúlyozottsággal halad a vízen, ami pedig (mármint a víz) a női princípium tiszta manifesztációja a fizikai térben. [sic: …Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr! P.S.]

Kenusok

Szóval Magyarországon (híres Kismagyarországon) az átkosban elkezdett virágozni ez a férfi princípium tiszta megnyilvánulását megkövetelő sport. Különös módon egészen nagy tömegeket mozgatott meg, s akik alaposabban belekóstoltak, később sem tudtak elszakadni tőle. Az ember kiöregedhet a versenysportból, túljuthat ereje teljén, egyre lejjebb adja, de ha bele is kényszerül a folyamatosan romló egyensúlyozási képességek miatt szélesebb hajóba, akkor is ott munkál a már kiölhetetlen akarat, és bizony a Dunán meg a Tiszán végelgyengülésig szántják a habokat az örökre fiatal lelkű öreglegények.

Azért persze ide is betört a „modernizmus”, különös tekintettel azokra a csodaszerekre, amik viszonylag kevesebb munkával kecsegtetnek jó eredményeket elérni. – Ugye, a megúszás lehetősége! Megúszni az önfeláldozást, megúszni a szenvedést…  Hígul a sport, folyamatosan romlanak az eredmények, szűkül az utánpótlás. De egy olyan nagy seregszemle, mint a hétvégi maraton, ahol minden korosztály képviseltethette magát, a gyermekektől (10 évesek a legfiatalabbak) a legidősebbekig (a korelnök az idén 88 éves) – tessék nézni, még mindig tömeget hoz össze. Pedig akik ezeken a képeken láthatók, azok szinte mind versenyzők, kizárólag nézőként csak egy-egy családtag jelenik meg.

Van még reményünk. Fogynak ugyan, de vannak még Kismagyarországon férfiak. Egyikük-másikuk áthajózik a túli vizekre: leadta a szerelést – mondják az ittmaradottak. De a fiatalok előtt egyenes gerinccel még mindig megállnak olyan egyéniségek, akik tiszta akaratával és megkérdőjelezhetetlen teljesítményével szemben csak elnémulni lehet.

Feró bácsi kettesben elől (1950-es évek) 

Feró bácsi ma (88 éves)

Feró bácsi vízen